Nagy kaland volt az biztos! A társaság egy része az iskolából kölcsönzött - korábban a soltvadkerti táborban "szolgálatot teljesített" - messziről kerékpárnak látszó tárggyal vágott neki a lehetetlennek. Ők nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. (Igazából én sem.) Az első nap alaposan egybekovácsolta a csapatot. Egyikünk késett a reggeli találkozóról, de nem tudta, hogyan talál el a Keleti-pu-ra. A Thökhöly út oda visz, gondolta és tempósan nyomta a csomaggal alaposan megterhelt kerékpárt. A düledező kockakövek nem elhanyagolható hányada már máshol teljesített szolgálatot, így történhetet, hogy a hátső kerék szép íves nyolcast alkotva megfeneklett az egyik lyukban. Ettől kezdve a hátsó kerék nem forgott el. Sebaj, hátsó fék kiakaszt és tűz tovább. A vonaton már mindenki együtt volt. Hidasnémeti vasútállomásán a kirakodás még vidáman ment. Nem így az alig 20km-re lévő Kassáig. Előbb egy leesett lánc szorult a váz mellé, majd a viharos szembeszélben kínlódtunk a csodás városig. Azt hittünk vége a megpróbáltatásoknak és hosszan időztünk a belvárosban. (Nem kellett volna.) A Hernád völgye igencsak vadregényes és igencsak dimbes-dombos. A fizkai erőnlét hiányosságai ismét előtérbe kerültek. Az amúgy is szerény létszámú társaság szakadozottan haladt. Az egyik hosszabb lejtőn gyakorlott (értsd legalább lejtőn lefelé gyors volt) diákommal vártuk a többieket, mikor azt látjuk, hogy a reggeli későn jövő lefelé is tolja a bicaját. Eleinte azt hittem, hogy a szemem káprázik, a kormánya hullámzó mozdulatokat lejt. "Ööööö, az egyik kanyart elmértem. Nincs hátsó fékem reggel óta. Illetve most már első sincs, mert azt is ki kellett akasztani, hogy az esést követően forogjon az első kerék." Valóban, fék nélkül lejtőn... Két bicaj között első kerék csere, ennek következtében az egyiken első, a másikon hátsó fék volt. Reménytelenül lassan haladtunk. Mire besteledett - akkora terveztük az érkezést - az eső is eleredt. A lelkiekben kevésbé edzettek már ettől is megrémültek, pedig a java még hátra volt. A szél is feltámadt, majd viharossá fokozódott szakadó eső kíséretében. Ekkor derült ki, hogy a bicajos lámpák jelentős része működésképtelen. Elöl haladtam fejlámpával megerősítve, és egy megfelelő hátsó lámpával rendelkező zárta a sort. Akkor még úgy terveztük, hogy Poprádon elérhetnénk a az utolsó elektricskát, amivel eljuthatnánk a szállásig. Fél 10 körül már tudtam, hogy nem fog menni. Akkor Igló körül jártunk.

"Utazósebességünk" 10-15km/h között, mindenki elázva, 11 óra elmúlt. A társaság lelkiereje a végét járja. Ez az amire végképp nem számítottam. Adott körülmények között legkésőbb 8-ra Poprádon kellett volna lennünk. Egy másik csapattal biztosan. Igazi bicajokkal. Nagyobb faluban egyszerű szálloda, ott a helyünk! A szállodában lagzi. Minden szoba foglalt. Szerencsénkre felajánljkák, hogy hagyjuk ott a bicajokat és hívnak nekünk taxit, ami elvisz Tátrafüredre. A szerény költségvetéssel bíró társaság először megrémül a taxi hallatán, de végül fillérekből megússzuk. A taxiban esik, nem kell tekerni és meleg van. Szállásadónk befűtött, megágyazott és türelmesen várt ránk a megbeszélt este 7-re. Még éjjel egy óra sem volt. Forró zuhan, puha ágy. Mély álomba zuhantunk. Reggel elektricskával Poprádra, onnan busszal a bicajokért. Egy óra alatt értünk Poprádra. "ha tudtuk volna, hogy már csak ennyit kell jönni?" Khhmmm. Nem reagáltam. Kiadós ebéd, felszerelés szárítgatása, séta, a környék felfedezése. Túl az első két napon.

Lanovkával a Kőpataki-tóhoz, rövid, bár helyenként esős, havazós gyalogos túra Ó-Tátrafüredre. Ez már mindenkinek tetszett. Az első tátrázóknak "kötelező" körök, Csorba-tó, Tartapatki-vízesés... Minden jó, ha vége jó? A hazautat a sok romos biciklivel nem mertem válalni. Így Poprádról Kassáig helyi vonattal, Kassától a Rákóczi-expresszel jöttünk.