Az én kerékpárom "véletlenül" lett EZ. Az egykori "Vörös" Csepel hosszúvázas Maraton nevű félverseny/országúti modelljét 93-ban, használtan, olcsó ára miatt vettem meg. Az eredeti tízsebességes gép a sok ezer (a mai napig kb 40 000) kilométer tapasztalata alapján alaposan átalakult. Természetesen a mai napig sem vagyok megelégedve vele. Mindig alakítok rajta valamit - néha persze nem az előnyére, annak ellenére, hogy a funkciója a mai napig nem változott. (Mindennapi munkábajárás, közlekedés, "rövid" egynapos és hosszútávú túrázás.) Átalakításaim zömét Dr. Nagy Sándor Bicajos könyve és a szintén tőle származó Kerékpárosok könyve alapján végeztem. (Minő véletlen, hogy Nagy Sándor tanár úr egyetemi TDK témavezetőm volt. Kezdettől fogva a legnagyobb kényelmet nyújtó kormányszivaccsal közlekedek - no meg egy NDK mechanikus sebességmérővel (ami majdnem egy évet kibírt). Kezdő kerékpárosként (akkor voltam 37 éves) a 42/22 fogszámú áttétellel még a városi felüljárókat is meredeknek éreztem. Első csere ezért a racsnit érintette. (14-32-es hatosra.) A gyárilag szerelt Sachs-Huret országúti hátsó váltó természetesen nem volt képes végigváltani ezt a széles tartományt. Az új beszerzés a montikról ismert Shimano 100GS. Így már a Pest környéki dombokon, sőt a Pilis szerpentinjein is vidáman kerekeztem. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy egy kicsit kezdtem belejönni a bicajozásba.) Dobogókőn már úgy gondoltam, hogy talán külföldre is el lehet menni ezzel a kerékpárral. Nagy Sándor útmutatása alapján 28-38-48 fogszámú Biopace hajtóművet szereltem fel. A gyári csomagtartóra, hátra háromrekeszes táska, előre térképtartós kormánytáska került. Kékestető, csomagostól már némi büszkeséggel töltött el. (Nem kellett a tejes áttétel tartományt kihasználni. Ezen a túrán már lassan megtanultam sebességet váltani.) Az első, 93-as alpesi túrán kiderültek a járgányom alapvető gyenge pontjai.